Blog

Gondolatok Önmagamról – Vendégposzt

Elvesztettem magamat, ha valaki látott kérem szóljon!


Sokszor olvasod, és hallod azt, hogy keresd meg Önmagad.

….Mit kell Önmagunkon keresni?

           Itt vagyok, ez vagyok én, mi olyan nehéz ezen?
 Sokszor mondjuk azt, hogy: „ismerlek”, „tudom, mit szeretsz”, „tudtam, hogy így fogsz reagálni”.  Mégis honnan van ez a nagy önbizalom, ami ezeket a szavakat mondatja velünk? Hogy lehet az, hogy tudom, hogy egy barátom, hogyan fog reagálni, de ha azt kérdezik, hogy én magam, hogy fogok, akkor nem tudunk válaszolni? Hogy lehet az, hogy mást jobban ismerünk, mint saját magunkat? Miért van az, hogy valaki két tized másodperc alatt rávágja a „hol leszel 5 év múlva” kérdésre a választ, míg mások a távolba meredve, üvegessé vált tekintettel próbálnak belelátni a jövőbe, majd azt mondják, hogy: „még nincs fix tervem?”

   Van egy barátnőm, aki tegnap azt mondta nekem, hogy 30 évesen ő akar lenni Magyarország egyik kulturális ikonja. Ez az ő terve, és minden egyes lépés, ami tesz, az egy megfontolt, előre kiszámolt, a dobókockával megbeszélt lépés, ami minden egyes pillanattal közelebb viszi a célhoz. Ez a kijelentése nagyon elgondolkodtatott. 
Nagyon-nagyon kétlem, hogy a mai életemet írtam volna le, ha 5 évvel ezelőtt megkérdezik tőlem, hol tartok majd fél évtized múlva. Visszagondolva, tulajdonképpen nekem nem is volt soha semmilyen fix tervem. Voltak, úgymond tételek, amik teljesítésre vártak, de se a sorrend, se a határidő nem volt kitűzve. Illetve nem, hazudok, egy határidős „feladatom” volt. Mindenképpen 30 éves korom előtt szerettem volna anyává válni, de nem az anyasággal járó feladatok teljesítésére vágytam oly annyira, hiszen valljuk be, fogalmunk nincs és nem is volt előtte, hogy mik is ezek a feladatok. Én csak érezni akartam a feltétel nélküli szeretetet. Érezni akartam azt, hogy valaki a világon CSAK ÉS KIZÁRÓLAG attól lesz nyugodt és boldog, ha a karjaimban lehet. Egy apró kis tünemény, aki ha lát maga előtt tíz, száz, ezer embert, akkor az egyetlen tekintet, amit keres az az enyém.  Na de eltértem a tárgytól. Tehát nem voltak nagyon kigondolt elvárásaim, a diplomaszerzésen és a babavállaláson kívül. De ne értsd félre, nem „tanult anyuka akartam lenni”, nagyon nem, csak valahogy ennél több fix célkitűzésem nem volt magammal szemben. Hovatovább, amikor eljött az amúgy abszolút váratlanul érkező esküvőm időpontja, akkor rádöbbentem, hogy életemben nem álmodoztam róla, nem készítettem 420 oldalas „Esküvőm” projekt könyvet, nem voltak kitalálva a virágok és a textíliák, sose gondoltam rá. 
Mégis 2018-at írunk, itt vagyok, férjezett, két kislány anyukájaként, nagy külvárosi házban, két autó,  nagy kert, már csak a kutya hiányzik (igaz nem nekem :)). Hihetetlen nem? Belesodródtam, úgy érzem. Úgy gondolom, boldog vagyok.

Felmerül hát a kérdés bennem: ezt akartam? Ez vagyok én. Én ez akarok lenni? Lehetnék más is? Másként is boldog lennék, lehetnék?

Nem tudom, nem akarok másképpen is az lenni. De akár lehetnék is.  
Honnan is indultam? Az önmagam keresésből. Úgy érzem, nincs olyan, hogy önmagam. Nincs olyan, hogy valaki csak pont ilyen, és sose lehet és nem is lesz másmilyen. Érted, amit mondok? Úgy érzem az „önmagamnak” is rengeteg formája lehet. De nem ijesztő ez? Nem ijesztő, hogy bármi lehet belőlünk, de csak egy „önmagam” lehetünk? Csak az az egyet élhetjük meg úgy igazán?
Túl sok a kérdés.
Lassan egy éves lesz a kisebbik lányom, és ideje elgondolkodni a folytatáson. Folytassam-e a jogi szakmát, vagy keressek egy „új” önmagamat? Hálás vagyok a férjemnek, hogy egyáltalán megtehetem azt, hogy álmodozhatok és agyalhatok azon, hogy mit is kezdjek most, mert ha ő nem lenne, nem lenne időm és lehetőségem önmegvalósítani, mert két gyerek mellett már nincs idő kényelmesen agyalgatni. 
Kicsit úgy érzem most magam, mintha tiszta lappal indíthatnék, de nagyon félek, mert ez olyan mint egy üres lakás berendezése, végtelenek a lehetőségek, aztán bebútorozod, kicsempézed és már nem lehet rajta változtatni (csak ha megfizeted az árát), és akkor már el kell fogadni, hogy ez ilyen lett, ebben kell élni. 
Vagy merjünk elköltözni, lebontani a falakat?

Szerintem merjük.

 

Junger-Bálint Dária

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *