Blog

Paramami

     Gondolkodtam, hogy írok egy olyan bejegyzést, amiben arról mesélek, hogy milyen érzés anyának lenni. Magamon is meglepődtem, amikor észrevettem, hogy 10 perce sorolom magamban az okokat arra, hogy miért is rossz anyának lenni.

Mert bizony sokszor megbánom, hogy anya lettem. Na, nem azért mert olyan rosszak a gyerekek, vagy annyira hiányozna a szabadság. Hanem mert félek. Félek ettől a világtól, amibe beleszülettek.

 

Gondolom senkinek nem kell bemutatni, hogy milyen világban élünk. Minden nap hallani valami borzalomról. Terrortámadás, hurrikán, újabb és újabb vírusok, betegségek. Ez csak pár dolog azon borzalmak közül, ami végül eljut a hírekbe. Sajnos az igazi borzalmak a mindennapokban történnek. Minden nap tűnnek el gyerekek. “Jobb” esetben eladják őket egy gazdag családnak a világ másik végén, rosszabb esetben prostitúcióra kényszerítik őket, legrosszabb esetben pedig szimplán gyilkosság áldozatai lesznek. Tudom, ezt így rohadt szar olvasni, és valószínűleg azon gondolkodtok, hogy mi az Istennek írok én le ilyeneket, elég ezeket a hírekben látni. Sajnálom, én nem szeretnék ijesztgetni senkit, csak próbálom kiírni magamból az érzéseim, amivel szerintem rengeteg anya egyet fog érteni, még ha így leírva tényleg borzalmas is a téma.

Állandóan rettegek. Éjjel-nappal, akárhol járunk, akárhová nézek, mindenhol veszélyforrást látok. Ha meredek lépcsőn megyek fel Rosieval, lelki szemeim előtt az lebeg, hogy nehogy megcsússzak és ráessek az apró testére. Amikor pelenkázom, azon gondolkodom, hogy hogyan tudnak “férfiak” ilyen apró kis teremtményeket molesztálni, megerőszakolni.. Amikor a fiúkkal játszunk a tengerparton, attól rettegek, hogy egyszer belefulladnak a vízbe. Ha kézenfogva sétálunk, attól félek, hogy valaki kikapja őket a kezemből.

Rettegek attól, hogy betegek lesznek, és nem tudok rajtuk segíteni. Rettegek attól, hogy felnőnek, és elkapja őket a mai divathullám, ahol menő drogozni és minden nap lerészegedni. Rettegek attól, hogy valaki egyszer bántani fogja őket és én nem leszek ott, hogy megvédhessem a gyermekeim. És még sorolhatnám a végtelenségig..

Minden nap azon gondolkodom, hogy mit tudok tenni annak érdekében, hogy soha egy hajszáljuk se görbüljön..Persze, megtaníthatom őket úszni, elküldhetem őket karatézni, és elmagyarázhatom nekik, hogy miért nem szabad idegenekkel szóba állni az utcán. Emlékszem, amikor még általános iskolába jártam, egyedül mentem reggelente a suliba, mert 3 percnyire laktunk tőle, nagyjából az utca végén. Egyszer megállt mellettem egy autó, a menzás néni felvett, és elvitt a suliba. Mindezt anyukám végignézte a távolból, és egyből bepánikolt, hogy ki ez és mi történt. Akkor nem értettem, hogy miért hívta sírva az iskolát, ma már igen.

Tudom, hogy nem fogom tudni őket mindentől megvédeni. Tudom, hogy mindenhol vannak rossz és beteg emberek, és csak ránézésből sosem lehet megállapítani, hogy kitől kell tartani, és kitől nem. Csak reménykedni tudok, hogy sikerül úgy felnevelnünk a gyerekeket, hogy bízni fognak bennünk, és bármi furcsát észlelnek, hozzánk fordulnak majd. Reménykedem abban is, hogy sikeresen át tudunk majd adni nekik egy olyan értékrendet, ahol nem a heroin és a bűnözés lesz a menő, hanem a tanulás, jótékonykodás és az elfogadás.

Olyan szar világban élünk, ahol féltenünk kell az életünk, és sosem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Épp ezért gondolkodjunk el legközelebb, ha ítélkezünk és utálkozunk. Akárhová fordulok, azt látom, hogy hiába van 2017, még mindig úgy érzik sokan, hogy helyes és elfogadható dolog valakit a vallása, nemi identitása vagy homoszexualitása miatt basztatni (erre szebb szót nem tudok mondani) és elítélni. Én is ilyen felületes voltam még pár évvel ezelőtt, fiatalságom hajnalán, amikor még könnyen befolyásolható voltam és azt hittem attól vagyok menő, ha meg van a véleményem mindenről és mindenkiről. Hálistennek ez mára megváltozott és az akkori hülyeségem fiatalkori tudatlanságnak tudom be. Amit ebből ki szeretnék hozni, az az, hogy ne utálattal töltsük az életünket, és ne higyjük azt, hogy a fagyi nem nyal vissza. Sosem tudhatjuk ki mit élt át az életben, vagy esetleg mikor fog nekünk segíteni bármiben is, mikor lesz a MI életünk az Ő kezükben.

Szeressük és vigyázzunk egymásra, mert akárhogyan is nézem, k@rva szar világban élünk.

Csodálatos dolog egyébként anyának lenni. Szívet melengető, hálás feladat, akármilyen nehéz is. Ez a szeretet leírhatatlan, amit gyermeink iránt érzünk, ezt csak akkor lehet megérteni, ha valaki szülővé válik. Másnak elképzelhetetlen ez a fajta rajongás és önzetlen szerelem, ami egy anya és gyermeke között van. Ezért ha elmesélem bárkinek, hogy mennyire féltem őket mindentől, rázzák a fejüket, és kinevetnek,hogy csak feleslegesen parázom, és túlzásba viszem.

Lehet igazuk van.. lehet nem..de talán a többi Édesanya megérti, hogy mit érzek.

 

1 thought on “Paramami

  1. Kedves Réka!
    Én ugyan még nem vagyok anya, de teljesen megértelek. A párommal tervezünk babát 2-3éven belül, de nekem már most eszembe jutnak ezek, amiket leírtál. Minden nap hallok,olvasok valami borzalmat és olyan bizonytalannak érzem egy,ebben a korban születendő gyermek jövőjét. Nem feltétlenül olyanokra gondolok,hogy beteg lesz, elrabolják stb.,hanem pl. amit mostanában művelnek a nagyhatalmúak,hogy rakétákkal bizonygatják egymásnak az erejüket, és fenyegetőznek. De ha kisebb dolgokra gondolok,akkor a tanulás, vagy munkavállalás milyen nehéz lesz később (ha esetleg nem javulnak itthon ezek) Néha még én is félek ebben a a világban amit élünk. Sokszor eszembe jut,hogy lehet nem is kellene gyermeket vállalnunk, de nyilván fogunk, mert nem szabad hagyni,hogy ezek a szörnyűségek eltántorítsanak, de akkor is félelmetes lesz.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *